A Katalán főváros állandó rivalizálásban áll az ország fővárosával, Madriddal. Napjainkra függetlenségét olyan mértékben megerősítette, hogy a Francoi diktatúra idején tiltott anyanyelvét, a katalánt ma már a hétköznapi életben mindenki szabadon használhatja. A katalán nyelvet – mely inkább a franciához, mint a spanyolhoz áll közelebb – nem Franco volt, aki először betiltotta. A ma több, mint 8 millió ember által beszélt nyelvet először 1717-ben V. Fülöp tiltotta be, és egészen a XIX. századig nem lehetett szabadon gyakorolni. Ennek ellenére a nyelv, és a többi katalán néphagyomány, néptánc is híven megőrződött és napjainkban már mindenki büszkén, és szabadon vallhatja magát katalánnak. A katalán néphagyományok legismertebb eleme a néptánc, a sardana. A tánc – akárcsak a nyelv – évszázadokon át tiltott volt. Ennek köszönhetően ez a tánc vált az egyre erősödő függetlenségi mozgalmak jelképévé, és talán ennek köszönhette máig tartó népszerűségét. Annak ellenére népszerű, hogy bár első ránézésre könnyűnek tűnik, de lépései igen nehezek. Lényege a táncnak a számlálás, mert csak így lehet követni a hosszú és rövid szökkenések ismétlődésének sorát. A tánchoz a zenét a tizenegy fős zenekar szolgáltatja. A táncosok kézenfogva, körben járják a sardanát legyen akár ünnepnap, vagy csak egyszerű társas összejövetel.

Másik hagyományosan katalán jelenség az embertorony megformálása, bár ez inkább csak Tarragona környékén jellemző. Ennek a lényege, hogy az emberek egymás vállára állva minél magasabb torony létrehozásán fáradoznak.

Barcelona utcáit járva, ha embertoronnyal nem is túl sűrűn, de sardanát táncoló kisebb-nagyobb csoportokkal annál gyakrabban találkozhatunk. De vegyük sorra ennek a csodálatos városnak a látnivalóit. Ezeket általában három részre, kerületre szokták tagolni: Montjuic, Óváros, Eixample. A Montjuic nevezetességei sorából érdemes kiemelni az 1936-os tervezett olimpiára épített és az 1992-es olimpiára átépített stadiont, a hozzá kapcsolódó – azóta világhírűvé vált – kommunikációs tornyot, valamint az 1929-es világkiállításra emelt Palau Nacinalt, mely ma a Katalán Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. A 213 méter magas Montjuic-hegy legrégibb építménye a XVII. században épített vár, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik mind a városra, mind a kikötőre. Az 1640-ben épült várat V. Fülöp 1705-ben lebontatta. Ennek a helyére építtették a Bourbonok a csillag alaprajzó modern erődöt, mely napjainkban hadtörténeti kiállításnak színhelye.

A Montjuic további látnivalói közé tartozik a Poble Espanyol, azaz a Spanyol Falu, mely valójában egy összspanyol skanzen. Itt megtalálhatjuk az ország különböző vidékeire jellemző építészeti stílusokat felvonultató neves épületeket, így tökéletes betekintést nyerhetünk a híres spanyol mesterek és építészek munkáiba országszerte. A falut az 1929-es világkiállításra tervezték és szerencsére népszerűsége olyan nagy volt, hogy a város vezetői úgy döntöttek, hogy megtartják, és tovább üzemeltetik a 116 épületből álló együttest. Főbejárata, a Torres de Avila – az UNESCO világörökségek részét képező Avila történelmi kapuját hűen bemutató bejárat – a helyi fiatalok kedvelt éjszakai találkahelye.

A Montjuic hegyen megtartott 1929-es világkiállítás elhagyott épületeibe az évek során különböző művészeti alapítványok költöztették múzeumaikat. Ilyen a Fundació Joan Miró, a katalán szürrealista művész alkotásait bemutató múzeum, vagy a Palau Nacionalban elhelyezett, már említett Katalán Szépművészeti Múzeum, vagy a Pavelló Mies van der Rohe. Ez utóbbi az avantgarde művészetek építészeti síkon történő meghonosítójának, Ludwig Mies van der Rohenak tervei alapján készült 1929-es német pavilon, mely egyszerű üveg és csiszolt gránit, márvány szerkezetével felkeltette a kor emberének érdeklődését. A pavilont annak idején elbontották ugyan, de a mester születésének századik évfordulójára az eredeti tervek szerint újra felépítették. A hajdani világkiállítás bejárata volt a Placa d’Espanya, azaz Spanyol tér. Szinte minden Barcelonába látogató turista egyből felismeri ezt a teret, a rajta magasodó két 47 méter magas toronyról, melyek a velencei Szent Márk téren álló haranglábnak hű másai. A szervezett városnézések is általában itt érnek véget. A Spanyol tér és a Montjuic hegy találkozásánál találjuk a mágikus szökőkutak néven elhíresült vízjátékokat, ahol a vízsugarak és a különböző fényjátékok a zene ritmusára táncolnak az egybegyűlt turisták csodálatára.

Az Eixample egyértelműen Gaudi birodalma. Itt találjuk a mester mai napig befejezetlen művét a Sagrada Família templomot és a Casa Milát, vagy ahogy a helyiek annak idején csúfolták, Pedrerát – Kőfejtőt. A negyed mégis talán arról a leghíresebb, hogy egész Európában itt található a legtöbb art noveau épület. A terület modernista stílusban történő átépítése az 1850-es évek végén indult meg. A negyed jellegzetessége a tervszerű városkép. Igazán az ismeri meg egyediségét, aki kocsival jár erre. Az utcák mindenhol merőlegesek és a sarkokat levágták, így minden háztömb egy eltorzított „stop” táblához hasonlítható. A közlekedés egyszerű, mivel minden második utca azonos irányba egyirányú.
Ezt a hálószerkezetet szinte kettéhasítja a Diagonal sugárút, mely egészen a tengerpartig vezet. A negyed jelentős épületei között találjuk az Illa de la Discórdiát, mely a város leghíresebb épülettömbje. Itt áll továbbá a város mai modernista művészének, Antoni Tapiesnek az alapítványa, melyet könnyű megismerni a tetőn tekergőző kábelrendszerről, mely a művész Felhő és ég című alkotása. A szintén modernista stílusban épült Casa Terradest az 1900-as évek elején emelték a középkori, a reneszánsz és az eklektika stílusjegyeinek keverékéből. A szintén ez idő tájt épített új városi kórház, a Hospital de la Santa Creu i de Sant Pau a mudéjár stílus kiemelkedő képviselője.

A negyed, és egyben Barcelona talán legegyedibb stílusú és legmeghatározóbb személyiségű építésze Antoni Gaudi volt. Stílusában visszanyúlt a középkori építészet romantikus elemeihez, és ezt teljesen egyedi stílusban ötvözte a modernizmus irányzataival. Leghíresebb épületei a Casa Vicens, a Casa Batlo, vagy az ebben a negyedben magasodó Casa Mila, és legnevesebb alkotása a Sagrada Familia. A Casa Mila, vagy ahogy a népnyelv csúfolta, a kőfejtő, kőbánya Gaudi legjelentősebb lakóépülete. Többi lakóházával ellentétben ez nem egy család lakhelye, hanem egy sarokra épített nyolc emeletes bérház. Az építtető Mila család az épület első emeletén lakott, míg a többi lakást értékesítették, illetve bérbe adták. Gaudi életműve azonban mégiscsak a Sagrada Familia volt.

A Szent Család befejezetlen templom minden kétséget kizáróan a kontinens legfurcsább egyházi építménye. Aki először szemléli, annak minden bizonnyal egy csurgatott homokvár jut az eszébe. Az eredeti terveket Gaudi egy évvel az építkezések megkezdése után tervezte át saját stílusában, úgy, hogy a megrendelő katolikus egyház neogotikus elképzeléseit is próbálta szem előtt tartani. Gaudi 1914-től minden idejét, erejét és nem utolsó sorban vagyonát a templom körüli munkálatokra fordította. Azért is érdekes ez, mert Gaudi a városi élet lelkes rabja volt. Benne volt minden mulatságban, és piperckőcsége szinte legalább olyan híres volt, mint épületei. Bár épületei a város lakosságának inkább vívták ki nemtetszését, mint elégedettségét, de gazdag mecénásainak, megrendelőinek köszönhetően Gaudi a kor egyik legfoglalkoztatottabb, és legjobban kereső építésze volt. Buktak is rá a nők, így nem is csoda, hogy sokan csak, mint a város Don Juanját emlegették.
És mégis a Sagrada Familia, mint egy szent küldetés megváltoztatta egész addigi életét. Az ekkor már 62 éves mester beköltözik az építkezésre, és minden egyes követ maga tervez a templomhoz. Az épülő templom iránt érzett imádata már-már fanatizmusba csapott át. Nem egyszer járta a környék lakóházait az építkezés folytatásához szükséges pénzt kéregetve. Ez lett élete főműve. A remeteként élő építész terveit az építés során többször átdolgozta. Minden munkát saját maga ellenőrzött, mígnem 74 éves korában, 1926-ban a templom előtti úttesten egy arra haladó ló vontatású villamos halálra gázolta. A sors iróniája, hogy a lesoványodott, toprongyos öregemberben senki nem ismerte fel a város neves építészét és ruházata alapján a szegények kórházába szállították, ahol már nem tudtak segíteni rajta. Holtteste a templom kriptájába, államfőnek kijáró tiszteletadás mellett került végső nyugalomra. A polgárháború után újra beindultak az építkezések mely napjainkban is tart. Elkészülésének várható időpontját 2026-ra teszik. A munkákat eleinte megnehezítette, hogy Gaudi senkivel nem egyeztetve a terveket többször is átdolgozta, melyek a polgárháború során bekövetkezett tűzvészben javarészt megsemmisültek. Éveket vett igénybe a tervek, vázlatok átdolgozása, a kor építészeti anyagaira történő adaptálása. De ma már úgy néz ki, hogy mégis az eredetihez hasonló formában – ha talán nem is olyan grandiózus méretekben, mint ahogy azt Gaudi megálmodta – megvalósul a mester állma.

Az óváros minden Barcelonába látogató turista kedvelt helye. Itt található számos múzeum – Tengerészeti-, Zoológiai-, Geológiai-, Modern Művészeti-, Hajózási-, Várostörténeti-, Picasso, Mares – mellett igazából ez a terek és a sétáló utcák negyede. A Citadella Parkban találjuk az állatkertet, ahol megcsodálhatjuk a világ talán egyetlen albínó gorilláját. A kikötőben alakították ki a kontinens legmodernebb és legnagyobb akváriumát, ahol a világ tengereinek megannyi állatfaját ismerhetjük meg. A gótikus városrészben találjuk a katalán parlament épületét, a városházát és a várostörténeti múzeumot. A negyed leghíresebb épülete az 1298-ban elkezdett és csak a XIX. században – a homlokzat elkészültével – befejezett katedrális, valamint a XIII. században alapított királyi rezidencia. Egy helyi legenda szerint a palota lépcsőjéről intett búcsút Isabella spanyol királyné Kolombusz Kristófnak, mikor elindult Amerika felfedezésére. Viccesen a helyiek azért hozzá szokták tenni, hogy ma már tudjuk az igazságot és nem a lépcsőtől indult Kolombusz, hanem egyenesen a királyné buduárjából indult sorsdöntő útjára. Tény és való, a királynő befolyásának köszönhetően – és Granadában a mórok felett aratott örömében – kapott a felfedező megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást mind a spanyol királytól, mind a katolikus egyháztól. A hős tengerésznek állít emléket Barcelona leghíresebb sétállóutcájának – helyesebben utcáinak – tenger felőli végén magasodó emlékoszlop. A békekapuban magasodó 60 méteres öntöttvas oszlop tetején áll Kolombusz szobra, ezzel állítva emléket 1493-ban e helyen történt hazatérésének. Az oszlopot az 1888-as világkiállításra emelték. Kolombusz 1493-ban útjának bizonyítékaként több Karib-tengeri indiánt is hozott, akiket a katedrálisban ünnepélyes keretek között meg is kereszteltek (erről ott márványtábla is tanúskodik). Az emlékmű tetején lévő kilátóba lifttel juthatunk fel, ahonnan csodás kilátás tárul elénk, mind a tenger felé, mind a Ramlásra és a gótikus negyedre. Nem is Barcelonában lennénk, ha fűződne ehhez az emlékműhöz is valamilyen legenda, történet, mely szerint Kolombusz szobrát eredetileg úgy akarták elhelyezni az oszlopon, hogy kinyújtott jobb karja Amerika felé mutasson. Ám, így Spanyolország belseje, vagyis a szárazföld felé kellett volna mutatnia. Hosszas tanácskozás után a városatyák úgy döntöttek, hogy mutasson inkább csak a tenger felé, melyen át a hős felfedező az Újvilágot.

Járjunk be Barcelonából annyit, amennyit csak időnk és energiánk enged. Fedezzük fel a Ramblák különböző szakaszait, nézzünk be a Placa de Catalunya felé eső vásárcsarnokba. Keressük fel az ugyancsak Gaudi alkotta Palau Güellt és a város külső kerületében található Güell Parkot; és hogy továbbra se szakadjunk el tőle, nézzük meg a Placa Reialon álló, általa tervezett neoklasszicista lámpaoszlopokat. Sajnos lassan rá kell jönnöm, hogy leírni sincs időm azt a sok csodás helyet, melyet Barcelonában járva érdemes megnéznünk. Javaslom, hogy inkább gyűjtsük egy téma köré a látnivalókat – parkok, Gaudi, terek, múzeumok… – és egy napra egyféle programot készítsünk. Ha időnk engedi, töltsünk legalább egy hetet a városban, vagy térjünk vissza többször és többször. Mert Barcelona mindig újat és újat fog számunkra mutatni és mindig megtanít majd ezen új dolgok csodálatára, szeretetére, mert Barcelona minden ideérkező turista gondoskodó édesanyja és mindenkit szeretettel ölel magához, hogy a legjobb ember váljon belőle. Barcelonában járva minden „árva” turistából „anyás” kisgyerek lesz, és itt jó újra csodálkozó gyereknek lenni.